Magyarországon az 1920-as évek óta létezik síugrás, és a versenyzőink elég gyorsan bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe. A hóhiány nem új keletű probléma, de ennek ellenére több kisebb sáncot felhúztak az ország különböző pontjain. Lehetett ugrani a budapesti Szabadság-hegyen, Lillafürednél és az első között épült sánc Mátraházán is. Utóbbin már az 1930-as évek elején rendeztek nemzetközi versenyt, olyan résztvevőkkel például, mint Sigmund Ruud. A norvég korszakának kiemelkedő ugrója volt, világbajnokságot nyert, olimpián lett második és egy időben a világrekordot is tartotta. A mátraházi földsáncon viszont nem tudott győzni 1932-ben. Persze így is sokan kimentek miatta, óriási tömegeket vonzott akkoriban itthon a síugrás.

A sáncon folyamatosan rendeztek versenyeket, de már az ötvenes évekre is eljárni látszott felette az idő, nem lehetett igazán nagyokat ugrani róla. Ahogy az 1960-as években erősödni kezdett a hazai síugrás, olyan ugrók, mint például Gellér László, már ott voltak az élmezőny mögött, kézenfekvőnek tűnt, hogy kell egy modernebb sánc. Ezt végül az akkori szövetségi kapitány, Hemrik Ferenc irányítása mellett 1969-ben adták át.„Ezt a 70 méteres sáncot a korábbi földsáncból alakították ki, annak hosszú és nem túl meredek volt a lejtője, nem lehetett már igazán jókat ugrani róla. Egy kisebb, vasúti talpfákra épített földsánc viszont megmaradt az új mellett is” – mondta Kelemen Zoltán, aki az 1970-es, 80-as években nemzetközi szinten is jegyzett ugrónk volt, majd az 1980-as évek végén szövetségi kapitányként is dolgozott, Mátraházán pedig Európa-kupákat is szervezett.